Az ötvenegyedik Super Bowl igazi érzelmi hullámvasút volt, azonnali örök klasszikus, amelyet évekig a legjobb meccsként fognak emlegetni. Pont olyan összecsapás volt, ami miatt emberek milliói imádják világszerte az amerikai futballt, és tartják a legnagyszerűbb sportnak - teljes joggal. Ez még akkor is így van, ha Falcons rajongóként egyszerre idegesítő és szívszorító volt látni a Patriots történelmi fordítását. Nincs mit szépíteni: egy már megnyert meccset adtunk le. A továbbiakban érzelmek, statisztika, okkeresés, és némi öröm az ürömben.

Bemelegítés

Falcons rajongónak lenni igencsak különleges dolog. Egy kezemen meg tudom számolni, hogy hány ismerősöm szorít az atlantai csapatnak hétről hétre, ennek megfelelően egy olyan társaságban néztem a döntőt, amelyben három die-hard, és kettő mérsékelt Pats-fan, illetve egy független képviselő mellett egyedüliként drukkoltam Matt Ryanéknek. A meccset megelőzően ment is a trash talk, persze minden él nélkül, hiszen ezt a Falconst könnyű szeretni; igazán látványos és hatékony focit játszanak mindenféle sallangtól mentesen, míg részemről annak idején pont a Patriots volt az a csapat, amelynek hatására megszerettem az amcsifocit, így ők is inkább a kedvelem kalapba esnek. 

1. félidő

Az első negyedben a csapatok adok-kapokjához hasonlóan felváltva kiabáltuk le egymás fejét, hogy "na mivan, hol vannak azok a híres offense-ek", és fogadtunk kitörő lelkesedéssel egy-egy biztatóbb playt, Ekkor úgy tűnt, hogy a mérkőzés megfelel majd az előzetes elvárásoknak, és végig kiélezett meccsen fej-fej mellett fognak haladni a csapatok.

Aztán jött a második negyed, amiben a Falcons gyakorlatilag azt hozta, amit egész szezonban, azaz tökéletesen kihasználva a támadóarzenált (na meg Brady remek passzát) felpakolt egy rakás pontot a táblára, míg a Patriots-játékosok mintha elfelejtették volna, hogy melyik játékot is játsszák. A félidő végefelé nagy egyetértésben idéztük fel a Falcons-Packers meccset, és joggal érezhették azt Pats-es cimboráim, hogy ezen az estén még az égiek sem akarják, hogy a Pats nyerjen. Én nyilvánvaló örömöm ellenére azért mértéktartóan megjegyeztem, hogy minden esély megvan egy fordított előjelű második félidőre. 

Halftime show

A szünetben arról beszélgettünk, hogy tulajdonképpen a Falconsnak nincs több dolga a meccsen, mint szétfutni az órát és támadásonként legalább 3-al növelni a pontjaik számát, emellett próbáltunk találni valamit, amibe kapaszkodhatnak a Pats-esek, nem sok sikerrel: teljes képszakadás volt, amit az első félidőben műveltek, a Falcons védelme pedig nagy hatásfokkal fojtott el minden próbálkozást.

2. félidő

A második félidőben aztán még reménytelenebbé vált az ötödik gyűrű begyűjtése Brady-éknek, hiszen egy szépen felépített támadás után beállt a legnagyobb, 25 pontos különbség. Itt már minden a Patriots ellen szólt, hiszen közel 70%-ban az a csapat nyerte a döntőt, aki az első pontokat szerezte, tíz pontnál nagyobb hátrányból még soha nem fordítottak Super Bowl-on, míg Brady legnagyobb comeback-je is "csak" 24 pontos volt. Pats-es barátaim teljes letargiában, szinte feladva minden reményüket, én meg mámoros nyugalomban szemléltem, ahogy pörögnek a másodpercek. 

A Patriots ennek ellenére nem adta fel, és szépen lassan elkezdte ledolgozni a hátrányát. Előbb egy touchdownnal (az extra kimaradt), majd egy mezőnygóllal 16 pontra csökkentették a különbséget, ami ugyan még mindig hatalmas deficit - pláne 9 perccel a vége előtt - viszont ha nehezen is, de 2 labdabirtoklással pont ledolgozható. Egyszerű volt tehát a képlet: egy mezőnygólt kell rúgnunk, három labdabirtoklásra növelni a különbséget, és megvan a meccs. Valljuk be, nehezebb feladatot is megoldottak már a történelem során.

Ami viszont ezután történt, az megmagyarázhatatlan és feldolgozhatatlan: amatőr hibák sorozatával átadtuk a mérkőzés irányítását az ellenfelünk kezébe. Nem tudom kinek jutott eszébe 3rd&1-nál passzjátékot hívni, de ha Shanahan-nek, akkor nem is baj, hogy jövőre megy a 49ers-hez. Matty kezéből kiütötték a labdát és az 6 perccel a vége előtt  az ellentámadásból 8 pontra zárkóztak a bostoniak. A védelem igaz, hogy nem volt olyan ellenállhatatlan, mint addig, de semmi gond, továbbra is csak egy FG kell és miénk a Lombardi.

És IGEN! Újra az a Falcons van a pályán, akit igazán szeretünk: Freeman negyven yardos futás, Julio földöntúli oldalvonalas elkapás, és máris mezőnygól távolságban vagyunk. Innentől kezdve 3 futójáték, 2 elégetett perc, egy field goal, és megvagyunk, UGYE?! Hát nem! Újabb passzjáték gigasack, 12 yard veszteség, de még mezőnygól távolság. Tűkön ülünk, már aki bírja ülve. NEMHISZEMELBA****, HOLDING, ilyen nincs! Utolsó play, hogy visszaérjünk mezőnygól-pozícióba, incomplete. Összetörtem. A csapat is. Pontosan tudom, hogy itt már nincs az a defense, amelyik megállítja ezt a felspanolt Pats-et, amelyik esélyt kapott, hogy véghezvigye a lehetetlent, és csak a csodában bízok. Pontosan tudom, mert mikor anno játszottam, én is megéltem...

Támad a Pats, a srácok talpon, én kezemmel a fejemet fogva ülök. Nem értik hogyan bírom ülve. Legbelül érzem, hogy hacsak nem történik csoda, a Pariots végigmegy, és egyenlíteni is fog. Így is lett. Már csak abban bízok, hogy mi nyerjük a pénzfeldobást, mert akkor még lehet esélyünk a végén behúzni. Hát ez sem jött be. Hosszabbítás után a New England a bajnok. Megcsinálták, történelmet írtak. Nem is egyet. Legnagyobb comeback, ötödik gyűrű, rekord passzolt yard... Mondjuk Brady MVP-címe nettó vicckategória. 

Döntő faktor

Hogy mi volt, amin elment a meccs? Három dolgot emelnék ki: a fáradtságot, a tapasztalatlanságot és a rossz playhívásokat. Utóbbiról már beszéltem, nézzük az első kettőt. A döntő előtti héten sokat néztem az NFL Network elemzéseit, ahol volt játékosok, köztük Super Bowl győztesek, Hall of Famerek rengeteget beszéltek arról, hogy mennyit számít a Super Bowl-tapasztalat, hiszen a játékosok ilyenkor sokszor annyira felpörögnek, hogy már a meccs kezdetére el is fáradnak. Ezt a nyomást pedig sokkal könnyebben kezelik azok, akik korábban már jártak a döntőben. Ennek a fáradtságnak a jelei egyértelműen jelentkeztek a Falcons csapatán, gondoljunk csak a holdingra, vagy a turnover előtti elmaradt blokkra. Az ilyen figyelmetlenségből, fegyelmezetlenségből adódó hibák amúgy is jellemzőek a Falconsra: az Eagles és a Chiefs elleni meccs is ilyeneken úszott el. 

Egy másik nagyon fontos tényező, hogy a Patriots nagy feltámadásának kezdetén körülbelül kétszer annyit volt pályán a New England offense, mint az Atlanta. Ez ugye elsősorban a védelmek miatt fontos, hiszen minnél többet vannak a pályán, annál fáradtabbak, annál kevésbé tudnak koncentrálni, és levédekezni az ellenfél támadásait. Ez a statisztikai adat amúgy mind playek számában, mind időben igaz a mérkőzés egészére is. Érezhető is volt, hogy az Atlanta védelme a meccs végefelé már nem muzsikált olyan hatékonyan. Mindez pedig pont elég volt a hőstetthez. 

A jövő fényes

Az Atlanta szereplése kapcsán azért pozitív gondolataink is lehetnek. A rájátszásban a Seattle, és a Green Bay ellen egyetlen percig sem volt veszélyben a Falcons győzelme, és 51 percig ugyanez volt a helyzet a New England ellen is. Az volt az ember érzése, hogy a játék minden elemében a Falcons akarata érvényesül, és tökéletesen kontrollálják a pályán zajló eseményeket. Úgy érzem, hogy ezt a teljesítményt a liga bármelyik csapata ellen képesek produkálni, ami biztató a jövőre nézve.

Annál is inkább, hiszen ez egy szemtelenül fiatal gárda, és amennyiben sikerül a kulcsjátékosokat megtartani, akkor idővel és tapasztalattal ezek a gyermeteg hibák is ki fognak kopni. Ezzel párhuzamosan pedig egy, a Patriotshoz hasonló dinasztia felemelkedésének lehetünk szemtanúi az Atlantában. Biztos vagyok benne, hogy a következő években még oda fog érni ez a Falcons a Super Bowl-ba, és előbb-utóbb be is fogják húzni 

Ha tetszett a bejegyzés, like-olj, kommentelj, vagy oszd meg.
Ha nem szeretnél lemaradni az új bejegyzésekről, akkor kövess a facebookon: