Kicsi korom óta járok Apuval válogatott meccsekre. 2016 nyarán úgy tűnt, végre magyar szinten megváltozik valami. Lehetőségem volt élőben, a helyszínen megtekinteni, amint lefocizzuk az osztrákokat, és a sírás kerülgetett, mert tudtam, történelmet írnak a srácok a szemeim előtt. A portugálok elleni nagyszerű meccs után rohantam a körútra ünnepelni, ahol olyan határtalan boldogságban, eufóriában volt részem, amilyet még soha nem tapasztaltam. Az EFOTT-on a koncertek között zengett a sátorban az Éjjel soha nem érhet véget, a Ria-Ria-Hungária, meg a Magyarország-é-á-é, ami miatt életemben először megélhettem a pártoktól független nemzeti összetartozás élményét. Olyan erők mozgolódtak a háttérben, gondoltam, amik csak jó irányba vihetik a labdarúgásunkat.

Sosem voltam Fradista (vagy úgy bármelyik magyar klubcsapat drukkere), de annyira fellelkesedtem, hogy már azt vizionáltam, hogy idén ősszel visszatérő látogatója leszek a Groupamának, mert ismét magyar csapat van a BL-ben. Végső soron ugyanis ez lenne az első állomás ahhoz, hogy a magyar stadionokba újra elkezdjenek járni az emberek; minőségi játékosok, minőségi futballt játszva, minőségi csapatok ellen, minőségi élményt adjanak. 

Minden követ megmozgattam, hogy ott legyek a tegnap esti BL-selejtezőn, de végül nem volt senki akivel elmehettem volna. Így utólag már nem is bánom, hogy csak otthonról a tévé elől kellett végigszenvednem ezt a 120 perc plusz ÁFA-t. A Fradi egy jóval gyengébb ellenfél ellen vérzett el. A Transfermarkt.de adatai szerint közel kétszerannyit ér a csapata, mint a Partizani Tiranának. 

Az albánok mindkét meccset végigbekkelték, a magyarországi visszavágón pedig még a kaput sem találták el: még a hosszabbítást, majd tizenegyespárbajt jelentő góljukat is egy Fradista lőtte a saját kapujába. Mégsem lehet azt mondani, hogy feltörte volna az albánok seggét a háló: jó, ha a tizenegyesgóllal együtt volt két kaput eltaláló lövése a magyar csapatnak. Ez szánalmas, és szégyellheti magát minden mezőnyjátékos, aki bármilyen szerepet vállalt ebben a focinak nem nevezhető valamiben. Így kell elb*szni egy olyan lehetőséget, ami évtizedek óta nem volt. Összességében az albánok úgy jutottak tovább, hogy az ég világon semmit nem tettek érte. Mérhetetlen csalódás, több szót kár is fecsérelni rá. 

Viszont a meccs képe nagyon jól jelképez egy trendet, ami idén elérte a(z eddigi) csúcspontját, miszerint nagyságrendekkel fontosabb az eredmény, mint a mutatott játék képe, vagy a tradíciók. Akkora a tét a nemzetközi kupamérkőzéseken, hogy a csapatok túlnyomó többsége biztonsági focit "játszik", ezzel megfojtva esetlegesen játszani szándékozó ellenfelét is.

Tekintsünk vissza az idei tavaszi BL-hadjáratra. Szittya madridistaként természetesen örülök a Real Madrid 11. BL-győzelmének, ugyanakkor a kombinatív, közönségszórakoztató játék szerelmeseként már vérzik a szívem, pláne úgy hogy ezek az erények kedvenc csapatom tradicionális jellemzői. Jegyezzük meg, hogy Zidane egy romokban lévő Real Madridot vett át Beníteztől, ennek fényében hatalmas eredmény a BL-győzelem, de a mutatott játék képével már nem lehetnek túl elégedettek a Blancók fanatikusai, különösen az elődöntőktől kezdve. 

Azt ugyan nem mondhatni, hogy a két Manchester City ellen lejátszott meccs alapján nem megérdemelten jutott döntőbe a Real, hiszen a játék minden aspektusában a City fölé emelkedett (ez a fenti chartokon jól látható - via Sofascore), de a 180 perc alatt egyetlenegy szerzett gól (ami ráadásul öngól volt), igencsak soványka teljesítmény. A BL-döntőben már más volt a helyzet: gyakorlatilag azonos játékerőt képviselő csapatok játszottak egy jó unalmas, de többnyire kiegyenlített meccset (a statisztika is ezt mutatja lentebb), ahol senki nem kockáztatott sokat, hogy aztán a tizenegyesekkel a nagyobb tartással, lelki erővel rendelkező csapat nyerje meg a trófeát. 

Aztán gondoljunk a nem olyan rég zárult EB-re, ahol általános felháborodást váltott ki a közvélekedés szerint antifocit játszó portugálok EB-győzelme. Egy dolgot csináltak nagyon hatékonyan, megölték az ellenfél játékát. Egyetlen meccset leszámítva, amikor pont ellenünk eredménykényszerben voltak. Akkor két nyílt sisakos csapat küzdelme, az EB egyik, ha nem a legjobb meccsét hozta. Egyetlenegy ilyen meccset tudok ezen kívül kiemelni: a Wales Belgiumot. Ezeket leszámítva csupa dögunalmas mérkőzés, majd kihúzzuk valahogy a tizenegyesekig, oszt meglátjuk-mentalitás jellemezte ezt az EB-t. (Apropó tizenegyesek; sosem értettem, hogy egy erősebb játékerőt képviselő csapat, amelynek lenne lehetősége a maga javára eldöntenie a meccset, miért hagyatkozik az oroszrulett biztonságú tizenegyespárbajra.) Hogy az agyonsztárolt izlandiakról ne is beszéljünk, akik mindenféle focira emlékeztető megmozdulás nélkül jutottak tovább a csoportból, hogy aztán hazaküldjék az idén is impotens angolokat, majd megkapják a jól megérdemelt ötösüket a házigazdától.

Ha jobban mögé nézünk a dolgoknak, akkor ez teljesen indokolt. Vegyük például a magyar válogatottat: alapvetően a mi sikerünk is annak köszönhető, hogy a mi Palink gatyába rázta a védelmet. Ha szimplán a matematika szabályait nézük, akkor a ha nem kapunk gólt, már biztos van egy pontunk-mentalitással már tovább lehetett jutni a csoportokból, és ezt a mentalitást az ún. kiscsapatok szinte kivétel nélkül magukévá is tették. A mieink szerencsére a relatíve stabil védekezéshez hozzátettek egy hajtós, néhol látványos támadófocit is, így egyáltalán nem kell szégyenkezniük, még a belgák ellen kapott 4 gól miatt sem (és ez az egyetlen, amit pozitívumként tudunk megélni manapság a fociban).

Nem véletlenül hallottuk azt sem mindenhonnan, hogy mennyire kiegyenlített ez az EB; nem igazán volt olyan csapat, amelyik nagyon kilógott volna lefelé (kivéve talán az oroszokat és az ukránokat), olyan meg pláne nem, amelyik felfelé (nem volt 9 pontos csapat a csoportkörben). Ez véleményem szerint a jól összerakott védelmeknek, valamint a játék megfojtásának köszönhető. Ennek az eredménye az is, hogy a döntő előtti 50 mérkőzés alatt mindössze 16 meccset nyertek azok a csapatok, akik többet birtokolták a labdát. Azt már tudjuk, hogy ez a szám a döntőben sem változott.

Az is érdekes kérdés, hogy mikor volt utoljára olyan, hogy a látványos foci eredményt hozott. Nem is olyan rég, két éve a németek VB-győzelménél. Milyen focit játszottak idén ugyanezek a németek? Inkább hagyjuk...

Úgy néz ki tehát, hogy a csapatoknak megéri a biztonságra játszani, pláne a kicsiknek: bekkelni, és kicsinálni az aktuális ellenfél játékát, hiszen ha nem kapnak gólt, akkor a tizenegyespárbaj már adott, ahol bármi megtörténhet. Nincs is ebben nagy újdonság, a kiscsapatoknak általában ez az egyetlen lehetősége megfogni a nagyobbakat. A gond ott kezdődik, amikor Real Madrid és portugál válogatott kaliberű csapatok is az eredmény mindenek felett elven kezdenek játszani, hiszen ezzel végül pont azok járnak rosszul, akik az egész álomgyárat fenntartják: a nézők. Akárhogyis, nagyon rossz irányba tart korunk labdarúgása, hiszen ha egy madridista visszasírja a tikitaka korszakát, akkor azért kijelenthető, hogy baj van. Mert akkoriban az legalább nyomokban tartalmazott labdarúgást, és a 10-ből 9 hátra- vagy oldalpasszt, legalább néhanapján megszakította valami olyasmi, ami miatt érdemes leülni a tévé elé.

Ha tetszett a bejegyzés, like-olj, kommentelj, vagy oszd meg.
Ha nem szeretnél lemaradni az új bejegyzésekről, akkor kövess a facebookon: